3. „ÚRI MURI”

Közpénzből magánvagyon

 

A verseny korlátozása

​

Magyarország harminc éve a demokrácia és anyagi jólét reményében hagyta maga mögött a pártállamot és a tervgazdaságot. Társadalmunk zöme támogatta a piaci rendet, amelyben nem az uralkodó párt dönt gazdaságról, üzleti ügyekről. A rendszerváltozás kezdetén hazánkban ismét kiépültek az európai piacgazdaság intézményei, a privatizációval és a vállalkozások akadályainak lebontásával megszűnt az állami tulajdon túlsúlya. A nagy átalakulás megrázta a társadalmat, ám a sorstárs országok között Magyarország sikeresnek számított, ha az első évtizedben a magánosítást, a bevont külföldi tőkét, vagy a vállalkozásokba kezdők számát tekintjük. Mára azonban odaveszett a korábbi gazdasági előnyünk. A térségben nálunk a legnagyobb a külföldi tulajdonú cégek részesedése a gazdasági teljesítményből, ám ez nem nemzetgazdaságunk erejét, hanem a hazai tulajdonú vállalkozások fejlődési gyengeségeit jelzi. A visegrádi országok között a negyedik, azaz utolsó helyen állunk a nemzeti jövedelmi szintet tekintve. Úgyszintén hátrébb csúsztunk a nemzetközi versenyképesség terén, a korrupció is nálunk a legsúlyosabb.

​

A gazdasági visszaélés, bűnözés és korrupció jelenségétől egyetlen ország sem mentes, a mintaként szolgáló Nyugat-Európa sem. A közpénzekkel való bánásmód azonban Magyarországon tovább romlott, viszonyainkat súlyossá teszi az államhatalom különös viselkedése. 2010 óta kormányzati intézkedések sora korlátozza a gazdasági versenyt a hatósági szabályozások kiterjesztésével, szokásos üzleti ügyek „nemzetstratégiainak” nyilvánításával, akár államosítással is. A kormány sok ismeretlen tartalmú külön megállapodást kötött kiemelt nagyvállalatokkal. Míg a hazai kis és nagyobb cégekre rengeteg adminisztratív teher és számos adó hárul, a kivételezett nagyvállalatokkal „barátian” bánik a kormány, gyakran nagyvonalú állami támogatásban részesíti azokat. A gazdaság válságos állapotára hivatkozva egyes kiszemelt ágazatokra különadókat vezettek be, majd az elvonások fokozatos mérséklését a kormánnyal való jó viszonytól tették függővé. Mindez a kiszámítható, tisztességes gazdálkodás normái ellen hat.

​

Politikusok szűk köre döntött ellenőrizhetetlen módon nagy összegekről, mint például a letelepedési államkötvények osztogatása esetében. Érdemi szakmai és politikai vita nélkül, tisztázatlan módon hatalmas jövőbeli teherrel járó nemzetközi megállapodások születnek: ilyen a paksi atomerőmű orosz bővítése, vagy a kínai vasútépítési projekt. A kormányzat szerint minden ilyen beavatkozására van nemzetközi példa, az aktivitását pedig a nehéz gazdasági helyzet, a verseny gyengesége, a külföldi tőke túlzott jelenlége indokolja. Habár mindegyik eszközt alkalmazták már valahol, így együtt sehol nem léteznek, a mai magyar gyakorlat Európában egyedülálló.

 

Elfolyó közpénzek

​

Ami feltűnő és különösen aggasztó: a közpénzek elfolyása. A magyar hatóságok nem lépnek fel erélyesen a közbeszerzések kijátszása vagy a túlszámlázások ellen. A hatalmi körökhöz közel állók hirtelen meggazdagodása, a tisztességes verseny normáinak nyilvánvaló megsértése esetén tétlen marad az ügyészség, a rendőrség. A kormányoldal rendszeresen visszautal régebbi korrupciós ügyekre, mégsem indultak ügyészségi eljárások. Az állami média az aktuális korrupciós témákat távol tartja a közönségétől.

A kormány-közeli véleményformálók azt terjesztik, hogy az állami eszközökkel is segített vagyonosodás a magyar vállalkozói réteg megerősítését szolgálja. Ez az ideológia azonban téves és veszélyes. Korábbi kormányok alatt is láthattunk példákat hatalom-közeli vállalkozók gyors felemelkedésére, ám az adónkból felpumpált cégek a politikai fordulatok nyomán összezsugorodtak, például nemrég hullott szét a Simicska-birodalom. A patrióta gazdaságpolitikára hivatkozóknak tudniuk kell, hogy a politikai kapcsolatokból meggazdagodó vállalkozók a valódi verseny körülményei között nem sikeresek, sőt a közpénzekkel kitömött cégek gyakran további közpénzt igényelnek a fennmaradásukhoz.

​

Viszonyainkra a külvilág is felfigyelt, a magyar vállalkozók pedig közelről tapasztalták azt a módot, ahogyan Mészáros Lőrinc, Tiborcz István és néhány más politikailag kedvezményezett személy mesés gazdagságra tett szert. A magyar adókból és a felzárkózásunkra szánt uniós pénzekből hirtelen meggazdagodók nem innovációval, értékalkotással emelkedtek ki. Felemelkedésük mögött mások üzletvesztése, hatékonyabb vállalkozók – magyarok és külföldiek – kiszorítása is megtalálható. Ezt láthattuk a trafikbotrány idején: a dohányárusítási jogokat magyar kisvállalkozóktól szedték el, és terelték át a kiválasztottakhoz. A magyar földvagyon eladása, átcsoportosítása is bizonyítottan politikai kapcsolatokon múlott, nem törődve a versenyképességgel vagy a helyi gazdák fejlődésének érdekeivel.

​

Az ilyen gyakorlat nem méltányos, emellett lerontja gazdaságunk hatékonyságát, fejlődési képességét. Amikor az EU költségvetését tápláló, nettó befizető tagországok közvéleménye amúgy is egyre kevésbé hajlik az új tagállamok támogatására, a kiáltó visszaélések tényei sokat árthatnak hazánk jövőbeli tárgyalási pozícióinak. Belső hatása, ha lehet, még riasztóbb: milyen karriermintát ad a magyar oligarchák felemelkedése az új generáció számára?

 

Gazdasági hatalom kormányzati kézben

​

A kormány olyan mértékben koncentrálja a gazdasági hatalmat, amely szokatlan a piacgazdaságban. Eleve igen kiterjedt a magyar államháztartás: az újabb EU-tagállamok között nálunk a legnagyobb az adók, járulékok, illetékek formájában elvont jövedelem aránya. Ugyancsak minálunk a legmagasabb az állami kiadások hányada a hazai összterméken belül. A túlzott állami jelenlét akkor is gond, ha a sokféle elvonás rendje hatékony és áttekinthető lenne, a rengeteg kiadást pedig az Országgyűlés és a közvélemény érdemben ellenőrizné. Ám egyik sincs így.

​

Mindennapi tapasztalataink, amelyeket az adózásrendszerünk nemzetközi értékelései is alátámasztanak: a közpénzek beszedésével és elköltésével sok baj van Magyarországon, a folyamatok nem kellően áttekinthetők. Az újabb törvények a közpénzek felhasználásában eleve tág döntési teret adnak a kormánynak, gyakorlatilag a kormányfőnek. Az Országgyűlésen érdemi politikai szűrés és szakmai nyilvánosság nélkül futnak át a közpénz-beszedés és kiadás tételei. Feltűnő érdektelenséget mutat a parlamenti többség az iránt, hogy közpénz és közvagyon kikerülhet az Országgyűlés ellenőrzése alól alapítványi formában vagy egyéb módon (például a Magyar Nemzeti Banknál a nyereségéből fizetett tevékenységek révén).

​

Az Országgyűlés többször döntött egész iparágakat és széles kört érintő szabályokról érdemi vita nélkül, a jog által előírt és a megfontolt döntéshez illő szakmai konzultációkat kihagyva. Úgyszintén gyakran elmaradt az uniós intézményekkel (Európai Bizottság, Európai Központi Bank) való előzetes konzultáció, amint ezt az érintettek többször joggal szóvá tették. De nemcsak a külső szervezetekkel bánik így a kormány: lényeges ügyekbe a hazai társadalmi partnerek (szakszervezetek, munkaadói szövetségek, tudományos körök) sincsenek bevonva. Mindez rontja a gazdasági jogalkotás minőségét. A később mégis szükségessé váló módosítgatások gyengítik a jogállami jelleget, aláássák az üzleti kiszámíthatóságot. Ez a rossz kormányzati gyakorlat is oka annak, hogy a magyar állam nemzetközi hitelkockázati besorolása gyengébb a gazdaság állapota által indokoltnál, és még az utóbbi idők felminősítése ellenére is messze elmarad a visegrádi országokétól.

 

Fenntarthatatlan fejlődési pálya

​

A felsorolt gondokkal Magyarország esetében a jó nemzetgazdasági adatokat szokták ellenérvként szembe állítani, mintha a kritikákat csakis politikai elfogultság vagy ismerethiány motiválná. A 2008-2009-es válságot már kétségtelenül maga mögött hagyta a gazdaság és – a kelet-közép-európai térség részeként – sokat profitált a kedvező európai konjunktúrából, a külföldi működő tőke hozamaiból és esetünkben különösen az EU felzárkóztató pénzalapjaiból. Az euró-tízmilliárdoknak és a tartós külkereskedelmi többletünknek köszönhetően valóban mérséklődött az ország külső pénzügyi kitettsége. Az államháztartási hiány már évek óta az uniós határértéken belül alakul és az államadósság aránya is megfelelő. Bruttó hazai termékünk is gyorsan nő, noha tudható, hogy a növekedés forrásai között vannak olyan kedvező külső hajtóerők, amelyekkel nem lehet örökre számolni.

​

Ám a gazdasági teljesítmény már egyáltalán nem annyira rózsás, ha a másik három visegrádi országéhoz mérjük hozzá, márpedig számunkra ennek a hasonlításnak van leginkább értelme; nem a sokkal gazdagabb nyugatiak további gazdagodásának üteméhez kell viszonyítanunk. De még a bármely kedvező makrogazdasági adatok sem seperhetik félre a kialakult gazdasági rezsimmel kapcsolatos súlyos aggályokat, amelyek nemcsak a mostani növekedési számok fenntarthatóságára vonatkoznak. A magyar gazdaság az állam rossz működése és a közszolgáltatások süllyedő színvonala következtében sodródik az európai periféria felé. A termékek, a beruházások, a foglalkoztatás igényszintje is sok tekintetben a periféria jegyeit hordozza. A bérszínvonal a szomszédos Ausztriától hatalmas mértékben elmarad. A magas hozzáadott értéket termelő új beruházások vagy fejlesztések másutt landolnak. Fő iparágunkká lépett elő a gépkocsi összeszerelés, ami többszörös kockázati tényezőt rejt: az ágazat a konjunktúra romlásának egyik legelső áldozata, a gyártó sorok leállíthatók vagy áttelepíthetők, a munkabérek nyomottak, a fejlesztés és értékesítés külföldi centrumokból történik, eközben a termék maga is átalakul, jönnek a villanyautók és az önvezető járművek. A legfőbb gond, hogy Magyarország olyan pályára került, amely lényegesen eltér a rendszerváltáskor társadalmi egyetértéssel elfogadott irányoktól, eltávolít az európai társnemzetektől, emellett gazdaságilag sem lesz fenntartható.