Bod Péter Ákos beszéde március 15. alkalmából

Bod Péter Ákos beszéde az Mindenki Magyarország Mozgalom megemlékezésén

Budapest, 2023. március 14.

Európában nem lehet korszerű gazdaságot teremteni a szociális és etikai szempontok

figyelembevétele nélkül. Nem haladhat előre tartósan az a nép, amely leszakadók

tömegét hagyja hátra.

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Ez legyen a textus, amikor itt hazánk

állapotáról, a jövő útjairól, és végül a teendőinkről szólok.

Az idézet eredetileg így szólt: Európában ,,a 21. század küszöbén”... Igen, azóta eltelt

egy bő emberöltő. Igen, ezek a mondatok az Antall-kormány 1990. áprilisi

kormányprogramjából valók. És ez is: „az esélyegyenlőség programunk központi

gondolata, még ha jólétet nem is ígérhetünk mindenkinek.”

Tiszta, világos – és bátor mondatok. Bátor, mert a miniszterelnök a programjában,

amelyet az Országgyűlésben a kormánypártok és az ellenzék elé tárt vitára – hiszen t

persze erős ellenzék nélkül nincs működőképes demokrácia – ki merte mondani: jólétet

mindenkinek a kormány jóhiszeműen nem ígérhet. Ilyet nem képes garantálni. Az

esélyegyenlőség előmozdítása, a szociális szempontok, és az etika érvényesítése –

mind-mind korszakos feladat volt 33 éve.

Mert milyen is volt az akkori Magyarország? Ne szépítgessük a múltat: bizony

rengeteg polgártársunk az új korszaktól pontosan a jólétet várta. Legyen jólét;

leginkább osztrák-féle. Ha nem is mindenkinek – de neki magának igen. És ha lehet,

azonnal!

Ilyen is volt, de legyünk igazságosak: voltak sokan, akik már korábban, az akkor

masszívnak látszó rezsimmel dacolva kiálltak például a dunai gátépítés ellen. Akik a

pártállami propagandával szembe szállva kezdetleges eszközökkel másolták,

szamizdatban terjesztették az eltitkolt híreket; mások pedig a legális közlés és civil

szerveződés kereteit feszegették. Az első lehetséges alkalommal fórumokat

szerveztek, követelték az egypártrendszer végét, a szabadságjogok visszaszerzését,

meg azt, hogy az ideiglenesen itt tartózkodó orosz csapatok menjenek el, a tiszti

öröklakások kulcsát adják le: tovariscsi konyec.

A történelmi fordulatokban sosem egy emberként vesz részt a társadalom. Nyilván

1848-ban sem. 1989-90-ben bizonyosan nem. Akik kisebb-nagyobb szerepet

vállaltunk akkor, bizony, de sűrűn éreztük, hogy bár valóban sokan várták a változást

– ám lehetőleg úgy, hogy mások, máshol változzanak meg, de ne ők maguk.

Valaki oldja már meg a lomha, versenyképtelen nagyvállalatok ügyét, hárítsa el a

külföldi adósságok miatt krízist. Zavarják már el a dölyfös, vadászó-mulatozó megyei

elvtársakat! Végre ne lehessen párt-kapcsolatokkal egyetemi diplomához, tanácsi

ingatlanhoz, vízparti telekhez jutni. Valaki vessen már véget a közvagyon

zabrálásának, az elterjedt keleties szokásoknak: hiszen nyílt titok volt, hogy ki egy

szerszámot visz haza a gyárból, ki meg a gyár megszerzésén ügyeskedik.

Hol voltunk még akkor attól, hogy az igazán ügyesek egész iparágakat tudnak a

családba hazavinni?! Hogy a hatalom csúcsán péntek este apróbetűs közlönyben

százmilliárdokat osztogatnak?! Hogy rangban kicsit lejjebb meg egyetemi vizsgákról,

budavári lakásokról, természetvédelmi területre kiadott építési engedélyekről döntenek

- kegyúrként.

De vissza 1990-re – nem nosztalgiából, hanem a tanulságokért, és biztatásért. Mint

ahogy 1848-ból is nyerhető biztatás – nem véletlen, hogy az állampárti rezsim nem

nagyon tudott mit kezdeni a márciusi fiatalokkal. Ma sem. Azokkal a fiatalokkal, akik

forradalommá izzították a szándékot: legyen szabad és felelős Magyar Kormány.

Ahhoz a minta, a cél a demokratikus, szabadelvű Európa volt.

És nekünk? Folytatom az akkori programot: Célunk a szociális piacgazdaság

megvalósítása.

Nem pártprogram volt a szociális piacgazdaság: a célt tartalmazta az új Alkotmány.

Most van sokat farigcsált Alaptörvény, ami szól a dicső múltról, de arról nem, hogy

valójában milyen gazdaságot, milyen országot akarunk. Demokráciában szokatlanul

régóta van kormányon ugyanaz a hatalom, de nem látni a célját. Szónokol a

támogatandó kisvállalatokról, a családi gazdaságokról, de inkább látni a határban

méretes nagybirtokokat. Hallani, hogy bődületes pénzek dőlnek szerencsés

kevesekhez. Beszélnek patrióta gazdaságpolitikáról, de költséges gesztust tesz a

kormány a német autógyáraknak, pénzben és laza munkaügyi szabályokkal - aztán

hirtelen a napkelet lett az új irány, most a keleti tőkének kedvez szubvenciókkal,

szabályozói lazaságokkal.

Nem ez volt a mi irányunk. A szociális piacgazdaságban van verseny, hatékonyság –

de idézem: „összhangban a társadalmi méltányossággal, a természeti környezet és a

jövendő nemzedékek érdekeivel.”

Figyelem: a természeti környezetért aggódás akkor sem, most sem a jómódúak

hobbija, nem értelmiségi fontoskodás, a helyi lakosok tájékozatlansága – ami

letorkollható a népgazdasági érdekre, ma pedig a nemzetgazdasági érdekre

hivatkozással. Hogy aki nem látna szívesen a magyar Alföld közepén böhöm nagy

gyártóüzemet, a hozzátartozó lakóteleppel a vendégmunkásoknak, az maradi.

Ami még az enyhébb minősítés, mert lehet, hogy az adónkból fenntartott állami

propaganda egy csavarral kormányellenest, majd másnap már nemzetellenest,

magyarellenest kiált.

Hatalmas bajok vannak itt, kedves barátaim!

Annak idején sem értelmiségi érzékenységből mozdult meg százezernyi tüntető a

környezet védelmében, hanem mert Ózdtól Inotán át Ajkáig láthattuk, szagolhattuk a

szennyező nagyüzemek következményeit. Akkor a moszkvai ukáz meg a Nyugattól

való elzártság ösztönözte az önellátásra törekvést, az erőltetett iparosítást. Nehézipart

olyan országban, amelynek sem rendes vasércvagyona, sem koksza nem volt, ahol a

nagyüzemi vegyiparhoz a kőolaj, földgáz zömét importálni kellett – az orosz

mezőkről.

Úgy nézett ki 1990 után, hogy kemény munkával kiszabadulunk a magyar

adottságoktól idegen termelési viszonyokból. Hogy ha súlyos áldozatokkal is,

munkahelyeknek – jövő nélküli munkahelyeknek – az elvesztése árán, ám

képességeinknek megfelelő módon beilleszkedünk a nagyvilágba, az európai

testvérgazdaságokba.

Roppant nehéz és hosszú folyamat ez. Itt is és máshol is. De láttuk Észtországtól

Szlovéniáig, Lengyelországtól Romániáig, hogy igenis felépíthető egy új gazdaság. A

keleti függés nem fátum: felszámolása feladat. Amikor Oroszország immár

másodszor, és most már frontális birodalmi háborút indított nyugati szomszédja ellen,

az észtek, litvánok, lengyelek a költségeket vállalva egy szűk év alatt véget vetettek az

orosz energiafüggésnek.

A mi helyzetünk más, különös. Pedig most nem jön, úgy gondolom, moszkvai ukáz.

Most nincs népköztársaság, sem KGST – bár a bankját négy éve, már az Ukrajnát ért

első támadás után (!) ide invitálta az Orbán-kormány. Most a jelek szerint önként

döntenek a hatalom csúcsán – érdemi vita, tudományos vizsgálatok, hiteles környezeti

elemzések nélkül olyan iparosításról, amelyhez rengeteg kőolaj, földgáz, elektromos

áram kell. Import olaj, import gáz, import áram. Orosz gáz, orosz olaj, orosz áram –

atomerőmű a Roszatomtól, esetleg újabb gázerőművek – orosz gázzal.

Nem mondom tovább: ez az újabb kanyar megdöbbentő. Érthető, hogy sokan emelik

fel a hangjukat, a tudományos közösségtől immár a Nemzeti Bankig. Mert ha

végbemegy a gazdasági fordulat (és máris épültek ilyen külföldi tulajdonú gyárak),

akkor évtizedekre beragad az ország a csapdába. Ezért kell szólnunk, határozottan,

hangosan.

És az is baj, hatalmas, hogy a hatalom csúcsán bármilyen ellenvetést, akár csak

adatigénylést, rákérdezést, alternatív javaslatot a nemzet elleni támadásnak

minősítenek. Így jutottunk el oda, hogy ha valaki észrevételezi a tanári fizetések

lemaradását, akkor hamar megkapja a bélyeget: baloldali, brüsszeli. Ha az orvosok

szakmai szervezete a hatalom ukáztól eltérő megoldást kínál, rögtön ellenzékinek

minősül, és ha visszaszól, adminisztratív megtorlásnak teszi ki magát.

Önmagában abszurd, hogy egy kormány, amely a szavazók relatív többségének

köszönhetően az egész ország igazgatására kapott felhatalmazást, bármely

nemszeretem megszólalásra, szakmai kritikára rásüti – rásütheti a baloldali címkét.

Ne legyen illúziónk: az itt megjelentek és hozzászólók is megkapják majd ezt, holott

nyilván sokféle értékrendű és felfogású ember jött össze. Eleve égbekiáltó, hogy egy

politikai hatalom magát jobboldalinak nyilvánítva, mindenki mást, az ország másik

felét, egy mozdulattal kizárja a nemzetből, sőt kiteszi gyűlölet-támadásnak. Miközben

nemzetinek mondja magát, és kereszténynek. Különös jelenség, hogy nemzetünk egy

része nem érti, nem érzi: nemzetietlen és keresztényellenes, mert a kereszténytől idegen

politizáláshoz adja a voksát.

Az is éretlen, mondhatnám gyermeteg viselkedés, hogy a kormányt érő bármilyen

külső kritikát a magyar nemzet, az ország elleni támadásnak minősítenek. Különösen

abszurd ez, ha az üzenet partnereiktől, szövetségeseinktől jön, és nyilvánvalóan igaz.

Az igazságot persze nem könnyű elfogadni, de abban mutatkozik meg a vezetői

nagyság, és az különbözteti meg a pubertáskori dactól, hogy a címzett hajlandó

végiggondolni a kritika tartalmát. A bíróságok függetlensége, a jogrend – a külső

partnereiknek is fontos, már csak azért is, mert euró-milliárdok érkeztek-érkeznének

tőlük, és szeretnék biztonságban tudni az uniós támogatási pénzeket. De a bíróságok

függetlensége alapvetően nekünk fontos. A tanári fizetések ügyének felemlítése, a

magyar közoktatás fokozatos leromlása, főleg a városokon túli térségekben – mindez

nem az Európai Bizottságnak, nem az OECD nevű nemzetközi szervezetnek fontos

elsősorban: nekünk itt, magyaroknak.

Hogy is mondta Antall József? A kormány feladata, hogy segítse elő az esélyek

egyenlőségét. Kevesebbet mondok: legalább ne gátolja! Márpedig ma nálunk a

gazdaságban nincs tisztességes verseny, mert nem a leginkább rátermett, hanem a

kedves barát, kedves rokon nyeri el a megbízást. A nagyobb ügyeket, vagy egyszerűen

amelyek valakiknek valamiért különösen érdekesek, kiemelik az állami működés

általános szabályai alól: ”nemzetgazdasági érdek”. Legyen az szálloda, társasház.

Esélyegyenlőség, etika, szociális érzékenység? Ahol az önkormányzatoktól jól elszedik

a pénzt, majd attól függően osztanak vissza, hogy a lakosok legutóbb hogyan

szavaztak. Ez is abszurd.

De akkor mit lehet tenni? És tudjuk-e, hogy mit kellene tenni?

Az utóbbira könnyebb a válasz: igen, tudjuk a teendőnket, dolgozunk rajta. Pedig az

állampárt nem folytat tartalmi politikai, szakmai vitát. Az Országgyűlést kiürítette. A

hatalom a különféle megrázkódtatásokat, mint volt néhány éve a szíriai háború

poklából menekülők átvonulása, majd a koronavírus-járvány, most pedig az orosz

inváziót követő új helyzet – nos, ezeket nem megoldani akarta, hanem felhasználni.

Kihasználni arra, hogy még több hatalom legyen egy kézben. Hogy semmiről se

kelljen beszámolni, elszámolni – utólag sem. Pláne nem előre, amikor még lehetne

segíteni, korrigálni.

Vita szakpolitikáról, nemzetstratégiáról – nincs. Van ehelyett hirtelen bejelentés a

péntek reggeli rádióműsorban; van szónoklás hívek és hódolók előtt a

Várkertbazárban. Várkert – bazár: ez lett a közélet temploma, nem az ország háza?

Van éjszakai kormányszóvivői bejelentés, milliókat érintő árszabályok

megváltoztatásáról.

Nincs viszont vita arról, hogy jó irány-e az Oroszországtól való gazdasági,

energiabiztonsági, ezzel persze politikai-diplomáciai függés fenntartása... Netán

megerősítése? Megerősítése most, a nyugati demokráciákra fenekedő Oroszországgal?

Kell-e még magyar embert emlékeztetni 1849-re? Hogy honnan érte támadás a magyar

szuverenitást? 1956-ban? Most pedig kuncsorgás occsó keleti hitelekért, kupeckedés

árengedményes Urál-típusú olajjal? Bratyizás keleti autokratákkal, kétes

dinasztiákkal? Ez lenne a nemzeti cél, a magyar jövő? De még ha csak taktika, ha csak

olyan teherautóról lehulló alkalmi áru? Most? Amikor talán esélyes, hogy oly sok

szenvedés és harc után Ukrajna végleg megszabadul az orosz birodalomtól, és az

európai gazdasági térnek méretes szereplője lesz. Egyben Európa egyik legerősebb

katonai hatalma ...

Van tehát miről stratégiai vitát folytatni Magyarország politikai erőinek,

mozgalmainak, tudományos köreinek! Ha a kormány hajlandó részt venni, akkor azzal

is. Ha magát csalhatatlannak gondja, tanácsot nem igénye, érdeklődést nem mutat,

akkor nélküle.

Örömmel mondhatom: a magára hagyott magyar társadalom mozgékonyabb körei –

orvosok, jogászok, pedagógusok már rég nekiláttak a maguk szakpolitikai munkáinak.

Folyik műhelymunka a gazdaságpolitika nagy kérdéseiről. A politikai alternatíva

kidolgozásához eddig adott bizonyos keretet a választási ciklus: mert bár 2010-től itt

nem áll ki vitára a miniszterelnök, sőt a kormányzó párt semmilyen választási

programot nem tesz közzé (és támogatói valahogyan ezt immár normálisnak

gondolják) – de attól még készültek pártprogramok. Most, a 2022-es választás előtt

ráadásul a többféle pártprogramot a közös indulás miatt kemény munkával össze is

kellett dolgoznunk.

Mondhatják, kedves barátaim, hogy a választót nem érdeklik a pártprogramok; lám

2022 áprilisa sem azon ment el az egyesült ellenzék számára, hogy volt-e vagy sem, és

ha volt, milyen volt a közös kormányzás programja. Ez igaz. A választók nagy

részéhez sem ez, sem más fontos ügy nem ért el. Hogy miként lehet eljutni ahhoz, akit

befed és elkábít az agitprop, az ennek a mozgalomnak és másoknak a kemény leckéje

lesz. Ide ma csak az tartozik, hogy folynak-e hazánkban komoly szakpolitikai viták?

Folynak. Van-e stratégiai kérdésekben gondolkodás? Igen, van. És ha a szükség, az

alkalom úgy hozza, akkor a magyar társadalomnak a mozgékony, nyitott, a tétekkel

tisztában levő része képes lesz útiránnyal és útvonaltervvel előállni.

Az persze súlyos kérdés, hogy hozza-e úgy az alkalom. Most masszívnak látszik a

rezsim: az állampárt anyagi, helyzeti fölénye nyomasztó. És – bizony mondjuk ki – itt

vannak a bármely változástól húzódzkodó rétegek, akik ha szavaznak, a

kormányoldalt erősítik. Akiket ráadásul cinikusan hergelik az éppen kiválasztott

célpontok ellen. Harmadlagos ügyekkel bombázzák őket, nehogy körbenézve lássák az

árcédulákat, egész térségek elnéptelenedését, az orvoshiányt és tanárhiányt, az utakon

a kátyút. Hogy ne vegyék észre a gyerekek és unokák kényszerű migrálását – hol csak

a városba, hol messzebb.

Itt vannak aztán a politikai passzívak: ők azért egyre többet látnak a rezsim igazi

arcából, de hihető és erőteljes alternatíva hiányában most csak legyintenek, és

igyekeznek munkájukat rendben végezni, a családüzemet működtetni. Csakhogy azok

a csapdák, amelyekbe belekormányoz minket a rezsim, érintik a passzívak életét is.

Ami történt az állami egyetemek – mondjuk így – kiszervezésével, az kockára tette az

európai diákcserét; ez hatalmas veszteség lenne - ezreknek. Ahogy két nap alatt

szétzúznak egy szakmai szervezetet törvényi úton (de európai normák szerint nem

törvényesen, csak ezt még valahogy az Alkotmánybíróság nem ért rá észlelni), az

bizony euró-százmilliók, milliárdok elvesztésével járhat. A passzív csak addig passzív,

amíg nem válik napnál világosabbá, hogy miért is, kik miatt is kisebbek a boldogulás

esélyei.

Ezt egyébként a NER csúcs-nyertesei is kezdik érezni már: a szerencsésen megszerzett

százmilliárd forint rögtön nem érne potom ötvenmilliárdot sem, ha a magára találó

uniós többség a sarokba állítaná a renitens magyar államot. Sajnos, velünk együtt.

Holott csak normálisan kellene működnie az államnak. Valahogy úgy, ahogy annak

idején, 33 éve megfogadtuk.

Normálisan: igen. Ez a lényege a teendőinknek addig, amíg egyszer, akár váratlanul,

meg nem nyílik az alkalom. Addig is rendületlenül az értelmeset, a normalitást kell

képviselnünk a kisebb és tágabb környezetünkben, mozgalmainkban,

szervezeteinkben. Nem csekély feladat ez a tudatos elhallgatás és félrevezetés idején,

de elvégezhető – választási esélyektől, a politikai taktikai helyzettől függetlenül. Mi itt

ebben a teremben, és akik hallgatnak, figyelnek ránk: ne fogadjuk el normálisnak,

amiről tudjuk, hogy nem az. A mindennapos abszurditást tekintsük annak, ami:

abszurditás, döntési hiba, vezetői éretlenség, civilizálatlanság.

A lopás az lopás. Akkor is, ha valahol jó pénzért ideológiát gyártanak rá: „értünk

lopnak, nem ellenünk”. Ne hagyjuk magunkat eltéríteni attól, amit értelmünk és

igazságérzetünk diktál, csak azért, mert a passzívak és a kormányhívők ez idáig nem

voltak érzékenyek a nagyüzemi lopásra sem. A tízparancsolat – tízparancsolat.

Attól, hogy az állami média és kitartott tollnokok hergelnek az európai szövetségeink

ellen, nem kell elbizonytalanodnunk az égtájakat illetően. Nem hibátlanok az

európaiak: gyakran hezitálnak, néha túlzásokba esnek, sokszor gyanútlanok: és ezt mi,

akik magyarságunk mellett európainak is érezzük magunkat, jól tudjuk. Mint ahogy

nem hallgatjuk el saját nemzetünk hibáit sem. Az ad nekünk erre jogot, hogy

valójában, igazából és egészében magunkénak érezzük e nemzetet. Nem a felét. Az

egészet. Azt a felét is, amelyet elzárnak az igazságtól. Azokat is, akik talán

megköpködnek minket, ha elmondjuk az igazat.

Akinek van módja – és mindig található út és mód – képviselje hát a polgári

normalitást a mai összezavart magyar valóságban. És készüljünk arra, hogy a világ

roppant gyorsan tud fordulni. Rossz irányba is, talán jobb irányba is. 1848-is hirtelen

jött el. 56-is. Ilyenkor nehéz eligazodni. De éppen ezért fontos megbeszélni, megtudni,

megérezni azt, hogy mi a jó irány. Hogy merre akarunk eljutni.

Barátaim, én itt olyan történelmi fordulópontot idéztem fel, amelyet személyesen

átéltem, e teremben sokunkkal együtt. De jöttek és jönnek új generációk. Nekik a saját

tapasztalataik és reményeik alapján kell megalkotniuk a maguk stratégiai válaszait a

kor által feltett kérdésekre. Lesznek más hangsúlyok, fontosságok és értékek, bár –

ismerve valamelyest a gyerekeim, tanítványaim világát – az alapkérdésekben egyet

fogunk érteni. Az alapfeladatok – sajnos, mondhatom némi keserűséggel – nem sokat

változtak egy emberöltő alatt. Sőt egyre időszerűbb az, amit Csengey Dénes költő

mondott volt, amikor jelképesen lefoglalta az állami televíziót – és ezzel zárom most

itt:

Európába – de mindahányan!

(Kép forrása: Márki-Zay Péter Facebook-oldala)