Bod Péter Ákos beszéde az Mindenki Magyarország Mozgalom megemlékezésén
Budapest, 2023. március 14.
Európában nem lehet korszerű gazdaságot teremteni a szociális és etikai szempontok
figyelembevétele nélkül. Nem haladhat előre tartósan az a nép, amely leszakadók
tömegét hagyja hátra.
Hölgyeim és uraim, kedves barátaim. Ez legyen a textus, amikor itt hazánk
állapotáról, a jövő útjairól, és végül a teendőinkről szólok.
Az idézet eredetileg így szólt: Európában ,,a 21. század küszöbén”... Igen, azóta eltelt
egy bő emberöltő. Igen, ezek a mondatok az Antall-kormány 1990. áprilisi
kormányprogramjából valók. És ez is: „az esélyegyenlőség programunk központi
gondolata, még ha jólétet nem is ígérhetünk mindenkinek.”
Tiszta, világos – és bátor mondatok. Bátor, mert a miniszterelnök a programjában,
amelyet az Országgyűlésben a kormánypártok és az ellenzék elé tárt vitára – hiszen t
persze erős ellenzék nélkül nincs működőképes demokrácia – ki merte mondani: jólétet
mindenkinek a kormány jóhiszeműen nem ígérhet. Ilyet nem képes garantálni. Az
esélyegyenlőség előmozdítása, a szociális szempontok, és az etika érvényesítése –
mind-mind korszakos feladat volt 33 éve.
Mert milyen is volt az akkori Magyarország? Ne szépítgessük a múltat: bizony
rengeteg polgártársunk az új korszaktól pontosan a jólétet várta. Legyen jólét;
leginkább osztrák-féle. Ha nem is mindenkinek – de neki magának igen. És ha lehet,
azonnal!
Ilyen is volt, de legyünk igazságosak: voltak sokan, akik már korábban, az akkor
masszívnak látszó rezsimmel dacolva kiálltak például a dunai gátépítés ellen. Akik a
pártállami propagandával szembe szállva kezdetleges eszközökkel másolták,
szamizdatban terjesztették az eltitkolt híreket; mások pedig a legális közlés és civil
szerveződés kereteit feszegették. Az első lehetséges alkalommal fórumokat
szerveztek, követelték az egypártrendszer végét, a szabadságjogok visszaszerzését,
meg azt, hogy az ideiglenesen itt tartózkodó orosz csapatok menjenek el, a tiszti
öröklakások kulcsát adják le: tovariscsi konyec.
A történelmi fordulatokban sosem egy emberként vesz részt a társadalom. Nyilván
1848-ban sem. 1989-90-ben bizonyosan nem. Akik kisebb-nagyobb szerepet
vállaltunk akkor, bizony, de sűrűn éreztük, hogy bár valóban sokan várták a változást
– ám lehetőleg úgy, hogy mások, máshol változzanak meg, de ne ők maguk.
Valaki oldja már meg a lomha, versenyképtelen nagyvállalatok ügyét, hárítsa el a
külföldi adósságok miatt krízist. Zavarják már el a dölyfös, vadászó-mulatozó megyei
elvtársakat! Végre ne lehessen párt-kapcsolatokkal egyetemi diplomához, tanácsi
ingatlanhoz, vízparti telekhez jutni. Valaki vessen már véget a közvagyon
zabrálásának, az elterjedt keleties szokásoknak: hiszen nyílt titok volt, hogy ki egy
szerszámot visz haza a gyárból, ki meg a gyár megszerzésén ügyeskedik.
Hol voltunk még akkor attól, hogy az igazán ügyesek egész iparágakat tudnak a
családba hazavinni?! Hogy a hatalom csúcsán péntek este apróbetűs közlönyben
százmilliárdokat osztogatnak?! Hogy rangban kicsit lejjebb meg egyetemi vizsgákról,
budavári lakásokról, természetvédelmi területre kiadott építési engedélyekről döntenek
- kegyúrként.
De vissza 1990-re – nem nosztalgiából, hanem a tanulságokért, és biztatásért. Mint
ahogy 1848-ból is nyerhető biztatás – nem véletlen, hogy az állampárti rezsim nem
nagyon tudott mit kezdeni a márciusi fiatalokkal. Ma sem. Azokkal a fiatalokkal, akik
forradalommá izzították a szándékot: legyen szabad és felelős Magyar Kormány.
Ahhoz a minta, a cél a demokratikus, szabadelvű Európa volt.
És nekünk? Folytatom az akkori programot: Célunk a szociális piacgazdaság
megvalósítása.
Nem pártprogram volt a szociális piacgazdaság: a célt tartalmazta az új Alkotmány.
Most van sokat farigcsált Alaptörvény, ami szól a dicső múltról, de arról nem, hogy
valójában milyen gazdaságot, milyen országot akarunk. Demokráciában szokatlanul
régóta van kormányon ugyanaz a hatalom, de nem látni a célját. Szónokol a
támogatandó kisvállalatokról, a családi gazdaságokról, de inkább látni a határban
méretes nagybirtokokat. Hallani, hogy bődületes pénzek dőlnek szerencsés
kevesekhez. Beszélnek patrióta gazdaságpolitikáról, de költséges gesztust tesz a
kormány a német autógyáraknak, pénzben és laza munkaügyi szabályokkal - aztán
hirtelen a napkelet lett az új irány, most a keleti tőkének kedvez szubvenciókkal,
szabályozói lazaságokkal.
Nem ez volt a mi irányunk. A szociális piacgazdaságban van verseny, hatékonyság –
de idézem: „összhangban a társadalmi méltányossággal, a természeti környezet és a
jövendő nemzedékek érdekeivel.”
Figyelem: a természeti környezetért aggódás akkor sem, most sem a jómódúak
hobbija, nem értelmiségi fontoskodás, a helyi lakosok tájékozatlansága – ami
letorkollható a népgazdasági érdekre, ma pedig a nemzetgazdasági érdekre
hivatkozással. Hogy aki nem látna szívesen a magyar Alföld közepén böhöm nagy
gyártóüzemet, a hozzátartozó lakóteleppel a vendégmunkásoknak, az maradi.
Ami még az enyhébb minősítés, mert lehet, hogy az adónkból fenntartott állami
propaganda egy csavarral kormányellenest, majd másnap már nemzetellenest,
magyarellenest kiált.
Hatalmas bajok vannak itt, kedves barátaim!
Annak idején sem értelmiségi érzékenységből mozdult meg százezernyi tüntető a
környezet védelmében, hanem mert Ózdtól Inotán át Ajkáig láthattuk, szagolhattuk a
szennyező nagyüzemek következményeit. Akkor a moszkvai ukáz meg a Nyugattól
való elzártság ösztönözte az önellátásra törekvést, az erőltetett iparosítást. Nehézipart
olyan országban, amelynek sem rendes vasércvagyona, sem koksza nem volt, ahol a
nagyüzemi vegyiparhoz a kőolaj, földgáz zömét importálni kellett – az orosz
mezőkről.
Úgy nézett ki 1990 után, hogy kemény munkával kiszabadulunk a magyar
adottságoktól idegen termelési viszonyokból. Hogy ha súlyos áldozatokkal is,
munkahelyeknek – jövő nélküli munkahelyeknek – az elvesztése árán, ám
képességeinknek megfelelő módon beilleszkedünk a nagyvilágba, az európai
testvérgazdaságokba.
Roppant nehéz és hosszú folyamat ez. Itt is és máshol is. De láttuk Észtországtól
Szlovéniáig, Lengyelországtól Romániáig, hogy igenis felépíthető egy új gazdaság. A
keleti függés nem fátum: felszámolása feladat. Amikor Oroszország immár
másodszor, és most már frontális birodalmi háborút indított nyugati szomszédja ellen,
az észtek, litvánok, lengyelek a költségeket vállalva egy szűk év alatt véget vetettek az
orosz energiafüggésnek.
A mi helyzetünk más, különös. Pedig most nem jön, úgy gondolom, moszkvai ukáz.
Most nincs népköztársaság, sem KGST – bár a bankját négy éve, már az Ukrajnát ért
első támadás után (!) ide invitálta az Orbán-kormány. Most a jelek szerint önként
döntenek a hatalom csúcsán – érdemi vita, tudományos vizsgálatok, hiteles környezeti
elemzések nélkül olyan iparosításról, amelyhez rengeteg kőolaj, földgáz, elektromos
áram kell. Import olaj, import gáz, import áram. Orosz gáz, orosz olaj, orosz áram –
atomerőmű a Roszatomtól, esetleg újabb gázerőművek – orosz gázzal.
Nem mondom tovább: ez az újabb kanyar megdöbbentő. Érthető, hogy sokan emelik
fel a hangjukat, a tudományos közösségtől immár a Nemzeti Bankig. Mert ha
végbemegy a gazdasági fordulat (és máris épültek ilyen külföldi tulajdonú gyárak),
akkor évtizedekre beragad az ország a csapdába. Ezért kell szólnunk, határozottan,
hangosan.
És az is baj, hatalmas, hogy a hatalom csúcsán bármilyen ellenvetést, akár csak
adatigénylést, rákérdezést, alternatív javaslatot a nemzet elleni támadásnak
minősítenek. Így jutottunk el oda, hogy ha valaki észrevételezi a tanári fizetések
lemaradását, akkor hamar megkapja a bélyeget: baloldali, brüsszeli. Ha az orvosok
szakmai szervezete a hatalom ukáztól eltérő megoldást kínál, rögtön ellenzékinek
minősül, és ha visszaszól, adminisztratív megtorlásnak teszi ki magát.
Önmagában abszurd, hogy egy kormány, amely a szavazók relatív többségének
köszönhetően az egész ország igazgatására kapott felhatalmazást, bármely
nemszeretem megszólalásra, szakmai kritikára rásüti – rásütheti a baloldali címkét.
Ne legyen illúziónk: az itt megjelentek és hozzászólók is megkapják majd ezt, holott
nyilván sokféle értékrendű és felfogású ember jött össze. Eleve égbekiáltó, hogy egy
politikai hatalom magát jobboldalinak nyilvánítva, mindenki mást, az ország másik
felét, egy mozdulattal kizárja a nemzetből, sőt kiteszi gyűlölet-támadásnak. Miközben
nemzetinek mondja magát, és kereszténynek. Különös jelenség, hogy nemzetünk egy
része nem érti, nem érzi: nemzetietlen és keresztényellenes, mert a kereszténytől idegen
politizáláshoz adja a voksát.
Az is éretlen, mondhatnám gyermeteg viselkedés, hogy a kormányt érő bármilyen
külső kritikát a magyar nemzet, az ország elleni támadásnak minősítenek. Különösen
abszurd ez, ha az üzenet partnereiktől, szövetségeseinktől jön, és nyilvánvalóan igaz.
Az igazságot persze nem könnyű elfogadni, de abban mutatkozik meg a vezetői
nagyság, és az különbözteti meg a pubertáskori dactól, hogy a címzett hajlandó
végiggondolni a kritika tartalmát. A bíróságok függetlensége, a jogrend – a külső
partnereiknek is fontos, már csak azért is, mert euró-milliárdok érkeztek-érkeznének
tőlük, és szeretnék biztonságban tudni az uniós támogatási pénzeket. De a bíróságok
függetlensége alapvetően nekünk fontos. A tanári fizetések ügyének felemlítése, a
magyar közoktatás fokozatos leromlása, főleg a városokon túli térségekben – mindez
nem az Európai Bizottságnak, nem az OECD nevű nemzetközi szervezetnek fontos
elsősorban: nekünk itt, magyaroknak.
Hogy is mondta Antall József? A kormány feladata, hogy segítse elő az esélyek
egyenlőségét. Kevesebbet mondok: legalább ne gátolja! Márpedig ma nálunk a
gazdaságban nincs tisztességes verseny, mert nem a leginkább rátermett, hanem a
kedves barát, kedves rokon nyeri el a megbízást. A nagyobb ügyeket, vagy egyszerűen
amelyek valakiknek valamiért különösen érdekesek, kiemelik az állami működés
általános szabályai alól: ”nemzetgazdasági érdek”. Legyen az szálloda, társasház.
Esélyegyenlőség, etika, szociális érzékenység? Ahol az önkormányzatoktól jól elszedik
a pénzt, majd attól függően osztanak vissza, hogy a lakosok legutóbb hogyan
szavaztak. Ez is abszurd.
De akkor mit lehet tenni? És tudjuk-e, hogy mit kellene tenni?
Az utóbbira könnyebb a válasz: igen, tudjuk a teendőnket, dolgozunk rajta. Pedig az
állampárt nem folytat tartalmi politikai, szakmai vitát. Az Országgyűlést kiürítette. A
hatalom a különféle megrázkódtatásokat, mint volt néhány éve a szíriai háború
poklából menekülők átvonulása, majd a koronavírus-járvány, most pedig az orosz
inváziót követő új helyzet – nos, ezeket nem megoldani akarta, hanem felhasználni.
Kihasználni arra, hogy még több hatalom legyen egy kézben. Hogy semmiről se
kelljen beszámolni, elszámolni – utólag sem. Pláne nem előre, amikor még lehetne
segíteni, korrigálni.
Vita szakpolitikáról, nemzetstratégiáról – nincs. Van ehelyett hirtelen bejelentés a
péntek reggeli rádióműsorban; van szónoklás hívek és hódolók előtt a
Várkertbazárban. Várkert – bazár: ez lett a közélet temploma, nem az ország háza?
Van éjszakai kormányszóvivői bejelentés, milliókat érintő árszabályok
megváltoztatásáról.
Nincs viszont vita arról, hogy jó irány-e az Oroszországtól való gazdasági,
energiabiztonsági, ezzel persze politikai-diplomáciai függés fenntartása... Netán
megerősítése? Megerősítése most, a nyugati demokráciákra fenekedő Oroszországgal?
Kell-e még magyar embert emlékeztetni 1849-re? Hogy honnan érte támadás a magyar
szuverenitást? 1956-ban? Most pedig kuncsorgás occsó keleti hitelekért, kupeckedés
árengedményes Urál-típusú olajjal? Bratyizás keleti autokratákkal, kétes
dinasztiákkal? Ez lenne a nemzeti cél, a magyar jövő? De még ha csak taktika, ha csak
olyan teherautóról lehulló alkalmi áru? Most? Amikor talán esélyes, hogy oly sok
szenvedés és harc után Ukrajna végleg megszabadul az orosz birodalomtól, és az
európai gazdasági térnek méretes szereplője lesz. Egyben Európa egyik legerősebb
katonai hatalma ...
Van tehát miről stratégiai vitát folytatni Magyarország politikai erőinek,
mozgalmainak, tudományos köreinek! Ha a kormány hajlandó részt venni, akkor azzal
is. Ha magát csalhatatlannak gondja, tanácsot nem igénye, érdeklődést nem mutat,
akkor nélküle.
Örömmel mondhatom: a magára hagyott magyar társadalom mozgékonyabb körei –
orvosok, jogászok, pedagógusok már rég nekiláttak a maguk szakpolitikai munkáinak.
Folyik műhelymunka a gazdaságpolitika nagy kérdéseiről. A politikai alternatíva
kidolgozásához eddig adott bizonyos keretet a választási ciklus: mert bár 2010-től itt
nem áll ki vitára a miniszterelnök, sőt a kormányzó párt semmilyen választási
programot nem tesz közzé (és támogatói valahogyan ezt immár normálisnak
gondolják) – de attól még készültek pártprogramok. Most, a 2022-es választás előtt
ráadásul a többféle pártprogramot a közös indulás miatt kemény munkával össze is
kellett dolgoznunk.
Mondhatják, kedves barátaim, hogy a választót nem érdeklik a pártprogramok; lám
2022 áprilisa sem azon ment el az egyesült ellenzék számára, hogy volt-e vagy sem, és
ha volt, milyen volt a közös kormányzás programja. Ez igaz. A választók nagy
részéhez sem ez, sem más fontos ügy nem ért el. Hogy miként lehet eljutni ahhoz, akit
befed és elkábít az agitprop, az ennek a mozgalomnak és másoknak a kemény leckéje
lesz. Ide ma csak az tartozik, hogy folynak-e hazánkban komoly szakpolitikai viták?
Folynak. Van-e stratégiai kérdésekben gondolkodás? Igen, van. És ha a szükség, az
alkalom úgy hozza, akkor a magyar társadalomnak a mozgékony, nyitott, a tétekkel
tisztában levő része képes lesz útiránnyal és útvonaltervvel előállni.
Az persze súlyos kérdés, hogy hozza-e úgy az alkalom. Most masszívnak látszik a
rezsim: az állampárt anyagi, helyzeti fölénye nyomasztó. És – bizony mondjuk ki – itt
vannak a bármely változástól húzódzkodó rétegek, akik ha szavaznak, a
kormányoldalt erősítik. Akiket ráadásul cinikusan hergelik az éppen kiválasztott
célpontok ellen. Harmadlagos ügyekkel bombázzák őket, nehogy körbenézve lássák az
árcédulákat, egész térségek elnéptelenedését, az orvoshiányt és tanárhiányt, az utakon
a kátyút. Hogy ne vegyék észre a gyerekek és unokák kényszerű migrálását – hol csak
a városba, hol messzebb.
Itt vannak aztán a politikai passzívak: ők azért egyre többet látnak a rezsim igazi
arcából, de hihető és erőteljes alternatíva hiányában most csak legyintenek, és
igyekeznek munkájukat rendben végezni, a családüzemet működtetni. Csakhogy azok
a csapdák, amelyekbe belekormányoz minket a rezsim, érintik a passzívak életét is.
Ami történt az állami egyetemek – mondjuk így – kiszervezésével, az kockára tette az
európai diákcserét; ez hatalmas veszteség lenne - ezreknek. Ahogy két nap alatt
szétzúznak egy szakmai szervezetet törvényi úton (de európai normák szerint nem
törvényesen, csak ezt még valahogy az Alkotmánybíróság nem ért rá észlelni), az
bizony euró-százmilliók, milliárdok elvesztésével járhat. A passzív csak addig passzív,
amíg nem válik napnál világosabbá, hogy miért is, kik miatt is kisebbek a boldogulás
esélyei.
Ezt egyébként a NER csúcs-nyertesei is kezdik érezni már: a szerencsésen megszerzett
százmilliárd forint rögtön nem érne potom ötvenmilliárdot sem, ha a magára találó
uniós többség a sarokba állítaná a renitens magyar államot. Sajnos, velünk együtt.
Holott csak normálisan kellene működnie az államnak. Valahogy úgy, ahogy annak
idején, 33 éve megfogadtuk.
Normálisan: igen. Ez a lényege a teendőinknek addig, amíg egyszer, akár váratlanul,
meg nem nyílik az alkalom. Addig is rendületlenül az értelmeset, a normalitást kell
képviselnünk a kisebb és tágabb környezetünkben, mozgalmainkban,
szervezeteinkben. Nem csekély feladat ez a tudatos elhallgatás és félrevezetés idején,
de elvégezhető – választási esélyektől, a politikai taktikai helyzettől függetlenül. Mi itt
ebben a teremben, és akik hallgatnak, figyelnek ránk: ne fogadjuk el normálisnak,
amiről tudjuk, hogy nem az. A mindennapos abszurditást tekintsük annak, ami:
abszurditás, döntési hiba, vezetői éretlenség, civilizálatlanság.
A lopás az lopás. Akkor is, ha valahol jó pénzért ideológiát gyártanak rá: „értünk
lopnak, nem ellenünk”. Ne hagyjuk magunkat eltéríteni attól, amit értelmünk és
igazságérzetünk diktál, csak azért, mert a passzívak és a kormányhívők ez idáig nem
voltak érzékenyek a nagyüzemi lopásra sem. A tízparancsolat – tízparancsolat.
Attól, hogy az állami média és kitartott tollnokok hergelnek az európai szövetségeink
ellen, nem kell elbizonytalanodnunk az égtájakat illetően. Nem hibátlanok az
európaiak: gyakran hezitálnak, néha túlzásokba esnek, sokszor gyanútlanok: és ezt mi,
akik magyarságunk mellett európainak is érezzük magunkat, jól tudjuk. Mint ahogy
nem hallgatjuk el saját nemzetünk hibáit sem. Az ad nekünk erre jogot, hogy
valójában, igazából és egészében magunkénak érezzük e nemzetet. Nem a felét. Az
egészet. Azt a felét is, amelyet elzárnak az igazságtól. Azokat is, akik talán
megköpködnek minket, ha elmondjuk az igazat.
Akinek van módja – és mindig található út és mód – képviselje hát a polgári
normalitást a mai összezavart magyar valóságban. És készüljünk arra, hogy a világ
roppant gyorsan tud fordulni. Rossz irányba is, talán jobb irányba is. 1848-is hirtelen
jött el. 56-is. Ilyenkor nehéz eligazodni. De éppen ezért fontos megbeszélni, megtudni,
megérezni azt, hogy mi a jó irány. Hogy merre akarunk eljutni.
Barátaim, én itt olyan történelmi fordulópontot idéztem fel, amelyet személyesen
átéltem, e teremben sokunkkal együtt. De jöttek és jönnek új generációk. Nekik a saját
tapasztalataik és reményeik alapján kell megalkotniuk a maguk stratégiai válaszait a
kor által feltett kérdésekre. Lesznek más hangsúlyok, fontosságok és értékek, bár –
ismerve valamelyest a gyerekeim, tanítványaim világát – az alapkérdésekben egyet
fogunk érteni. Az alapfeladatok – sajnos, mondhatom némi keserűséggel – nem sokat
változtak egy emberöltő alatt. Sőt egyre időszerűbb az, amit Csengey Dénes költő
mondott volt, amikor jelképesen lefoglalta az állami televíziót – és ezzel zárom most
itt:
Európába – de mindahányan!
(Kép forrása: Márki-Zay Péter Facebook-oldala)