Javaslat a Fehér Könyvhöz:

alkotmányosság, jogállamiság, szabadságjogok, választási törvény

Kajdi József

A 2010-ben hatalomra került és azóta is hatalmat gyakorló Fidesz mindent megtett és megtesz a hatalom kizárólagos birtoklása érdekében, a hatalmának bebetonozására. Bármennyire is az ilyen tevékenység - még a Fidesz által egyoldalúan elfogadott Alaptörvény szerint is – alkotmányellenes, amivel szemben mindenkinek joga és kötelessége - különösen az Alkotmánybíróságnak, amely az alkotmányosság legfőbb őre - is lenne fellépni, a Fidesz azzal, hogy leépítette a jogállamot, szétverte a fékek és ellensúlyok rendszerét, és egy látszatdemokráciát épített ki, mára kizárólagosan birtokolja a hatalmat, amit arra használ fel, hogy a hatalomból leválthatatlan legyen.

Magyarország már nem alkotmányos demokrácia, nem jogállam.

A 2011. december 31-ig hatályban lévő Alkotmány 1. §-ának (3) bekezdése szerint: „Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”

Az Alkotmány helyébe lépő, csak kormánypárti szavazatokkal egyoldalúan elfogadott Alaptörvény C) cikkének (2) bekezdése gyakorlatilag szó szerint (csak az „egyben” szót elhagyva) átvette az idézett alkotmányi rendelkezést, ami azt jelenti, hogy az Alaptörvény hatálybalépése előtt, majd azt követően is, mind a mai napig az ilyen tevékenység – hangsúlyozzuk, hogy már a hatalom kizárólagos birtoklására való törekvés is, tehát nem csak ennek megvalósítása, vagyis a kizárólagos birtoklás – alkotmányellenes tevékenységnek minősül. Ennek ellenére 2010 óta Magyarországon a következő történt:

A 2010-es választáson hatalomra került Fidesz-kormány élve és egyben vissza is élve a parlamenti kétharmados többségével közjogi szőnyegbombázást hajtott végre, és ezt folytatja mindmáig, mégpedig egyetlen cél, a hatalomba való bebetonozásuk érdekében. Ezzel megvalósítva Orbán Viktor 2009-ben, Kötcsén meghirdetett stratégiáját, miszerint a választások után a korábban megkezdett rendszerváltást befejezésének keretében egy centrális politikai erőtér, egy nagy kormányzó párt fog létrejönni, amelyet az állandó kormányzásra berendezkedett politika fog jellemezni.

A hatalom kizárólagos birtoklása a Fidesz által szisztematikusan haladva mára gyakorlatilag befejeződött. Egyedül a bíróságok próbálnak még ellenállni a politikai hatalom nyomulásának, de már ezen a területen is a Fidesz komoly „eredményeket” ért el. A liberális alkotmányos demokráciákra jellemző hatalommegosztás és a fékek és ellensúlyok egyensúlyának elve már nem, vagy csak alig érvényesül, ugyanis az illiberális demokrácia kiépítése során rendszerszintűen, szinte fogaskerékként egymáshoz kapcsolódóan bontotta le a kormányzó hatalom a jogállamiság intézményeit.

Röviden érdemes áttekinteni ennek folyamatát és következményeit:

A kormány a 2010-es választásokat követő pár hét alatt lecserélte az államapparátus vezetőit, egészen középvezetői szintig, valamint az állami tulajdonú gazdasági társaságok vezető tisztségviselőit. A változásokat volt hivatott megkönnyíteni a központi közigazgatásban dolgozó köztisztviselők átkeresztelése kormánytisztviselővé, ezzel is jelezve, hogy ők a jövőben nem a „köz”-t szolgálják, hanem a kormányt, egy politikai testületet. A központi közigazgatásban már a középvezetői posztok betöltésénél is a kiválasztási szempontok tekintetében a szakmai felkészültséget megelőzi a politikai lojalitás, sőt gyakran ez az egyetlen kiválasztási kritérium. Ehhez járul még a központi közigazgatásban dolgozók egzisztenciális bizonytalanságban tartása is, hiszen a felmentésük indoka lehet a vezető részéről történő egyszerű bizalomvesztés is.

Az Orbán-kormány az első lépések között módosította az Alkotmányt, amely a jövendő, 2014-es választások után felálló Országgyűlés létszámát 200 főben határozta meg (végül a képviselői létszám 199 fő lett). Ez a meghirdetett jövendő létszámcsökkentés ideális eszközként szolgált arra, hogy a kormánypárti képviselőket rövid pórázon tartsák, hiszen a jövendő jelöltségük attól függött, hogy képviselőként mennyire szolgálták ki a kormány igényeit. Miután a kormánypárti képviselőknek a képviselői, de a képviselőség utáni léte is mind a mai napig csak egyetlen személy, a miniszterelnök/ pártelnök döntésétől függ, ezért a szigorú frakciófegyelem a kormánypárti frakcióban nagyon hatékonyan működik. Ezzel viszont a végrehajtói hatalom ellenőrzésére is hivatott Országgyűlés csak a kormány kritikátlan, mechanikus szavazógépévé vált, komoly sérülést okozva ezzel a hatalommegosztás elvének érvényesülésében. Mindezt tetézi még az, hogy az Országgyűlés olyan új házszabályi rendelkezéseket, majd az Országgyűlésre vonatkozó törvényi rendelkezéseket fogadott el, amelyek még inkább gyengítették a parlament végrehajtói hatalmat ellenőrző szerepét és lehetőségeit. Az ellenzéki képviselőknek gyakorlatilag nincs lehetőségük érdemben befolyásolni az egyes döntéseket, beleértve a kormánytól független intézmények vezetőinek megválasztását vagy kinevezését is, aminek köszönhetően a fékek és ellensúlyok rendszerét elviekben alkotó intézmények (köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, Állami Számvevőszék, a Költségvetési Tanács elnöke, a Kúria elnöke, az Országos Bírósági Hivatal elnöke, a legfőbb ügyész, az MNB elnöke és alelnökei, a Monetáris Tanács tagjai, a Gazdasági Versenyhivatal elnöke és helyettesei, a Közbeszerzési Hatóság, a Nemzeti Választási Bizottság, a Médiatanács, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnöke) vezető tisztségeit teljesen vagy alapvetően Fidesz pártkatonák töltik be nagyon hosszú időtartamra szóló mandátummal, ami még egy esetleges ellenzéki választási győzelem esetén is szinte biztosíték arra, hogy az akkori kormány béna kacsaként működhessen, és a Fidesz mielőbb visszakerülhessen majd a hatalomba.

Erre a biztosítékra azonban igazából nincs is szükség, ugyanis az előbb felsorolt intézmények jelenleg bár formálisan léteznek, azonban egyáltalán nem töltik be a fékek és ellensúlyok rendszeréből fakadó hatalmat ellenőrző vagy fékező, demokratikus ellensúlyt képező szerepüket. Sőt egyes intézmények sokkal inkább a hatalom részéről a politikai ellenfelekkel szemben felhasználható eszközök, aminek használatától a regnáló hatalom nem is idegenkedik.

A fenti megállapításokra – a teljesség igénye nélkül - csak néhány példa:

A köztársasági elnöknek alkotmányos lehetősége lenne az alkotmányosság szempontjából aggályosnak vélt elfogadott törvényeket alkotmányos kontrollra elküldeni az Alkotmánybíróságnak. 2012. május 22-től kezdődően a jelenleg második elnöki ciklusát töltő köztársasági elnök ezzel a jogával összesen csak kétszer élt. Ehelyett az általa aggályosnak tartott néhány törvényt az Országgyűlésnek küldte vissza újbóli megfontolásra, amely ezeket a törvényeket gyakran változtatás nélkül újra elfogadta (ezt a köztársasági elnök már köteles aláírni). A köztársasági elnök azonban nagyon sok olyan törvényt aláírt, amellyel szemben nem csak az ellenzéki pártok, hanem hazai és nemzetközi szakmai szervezetek, köztük a Velencei Bizottság is nagyon komoly szakmai kifogásokat fogalmazott meg. Ennek ellenére a mostani államfő – ha nem is igazán tölti be a törvényhozói hatalom feletti ellenőrző funkcióját – az elődjéhez képest még mindig egy fokkal jobb, ugyanis az előző köztársasági elnök (szintén egy volt Fideszes EP képviselő) az alkotmányos szerepét sajátosan értelmezve önmagát a „törvényhozás motorjának” tekintette, és minden törvényt, még a súlyosan alkotmánysértőket is azonnal aláírta.

Az Alkotmánybíróság (AB), amelynek jelenleg már csak olyan tagja van, akiket a mostani hatalom jelölt erre a tisztségre, a legritkább esetben mer csak szembe menni a kormányzati akarattal. Ráadásul a Fidesz meg is kurtította az AB hatáskörét pl. azzal, hogy kivetette az AB hatásköréből a gazdasági, költségvetési kérdések bizonyos körét, továbbá azzal is, hogy az Alaptörvényt módosító rendelkezéseket az AB tartalmilag nem, csak az elfogadásukra vonatkozó eljárási szabályok betartása szempontjából vizsgálhatja, amit a hatalom úgy használ fel, hogy a várhatóan amúgy megsemmisítést maga után vonó törvényi rendelkezéseket Alaptörvény módosításaként fogadtatja el. Ez részben az indoka az amúgy gránitszilárdságúként elfogadott Alaptörvény hét alkalommal történő módosításának.

Az Állami Számvevőszék (élén volt Fideszes országgyűlési képviselővel) „meglepő módon” csak az ellenzéki pártok ellenőrzése során talál a működésükben kifogásolni valót, és azt is lehetőleg a választások előtt, így az általa kiszabott büntetésekkel is megnehezítve a választási küzdelemben való részvételüket. Az, hogy a Fidesz kormányzati segítséggel kampány célokra a törvényileg megszabott keretnek sokszorosát, több tíz milliárd forintot költ el, az sem az ÁSZ-nak, sem a Nemzeti Választási Bizottságnak nem okoz problémát.

Ahhoz, hogy a közszolgálati műsorszolgáltatók és a Magyar Távirati Iroda is a közszolgálati funkciójukat nem teljesítve a kormány, valamint a Fidesz szócsöveivé váltak, kellett a Médiatanács, valamint a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság hathatós közreműködése. Amikor ma közel ötszáz központi és helyi sajtó és média egy – a kormányzathoz nagyon közel álló - alapítvány (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) kezében összpontosul, és ezek gyakorlatilag kézi vezérléssel ugyanazt a kormányzati szócső szerepét töltik be, akkor nem lehet hazánkban sajtószabadságról beszélni. A hatalom 2010 óta tudatosan törekszik a független, szabad sajtó leigázására, és ez a törekvés még annak ellenére most is tetten érhető, hogy mára már alig van ilyen sajtó orgánum. Nyilvánvaló a cél, a társadalom egyirányú, kormánycélokat szolgáló tájékoztatása, gyakran manipulálása, sőt még „agymosása” is (lásd pl. Soros elleni kampányt, a migráns-kérdést). A jelenlegi hatalom számára létfontosságú a tájékoztatás monopolizálása, hiszen így tudja tematizálni a közvéleményt, újabb és újabb ellenségképet kreálva elterelni az emberek figyelmét a belső problémákról, valamint sulykolni az emberekbe a politikai közömbösséget, az apátiát, azt, hogy törődjenek bele abba, hogy a jelenlegi hatalom úgy sem leváltható.

Ugyanígy fontos a hatalom számára az, hogy a jövő nemzedéke ne gondolkodó, öntudatos, a jogaival élni kívánó vagy azokért küzdeni is képes és hajlandó állampolgárokból, hanem egyengondolkodású, egyenismeretekkel rendelkező alattvalókból álljon. Ezt a célt szolgálta a tanszabadság elleni fellépés, a tankönyvpiac államosítása, a tankönyvek különbözőségének és szabadon választhatóságának megszüntetése, valamint az oktatási rendszer szigorú központosítása, de még a tankötelezettség 16 évre történő leszállítása is.

A Gazdaság Versenyhivatal és a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság nem talált anno kivetnivalót abban, hogy a jelenlegi hatalom legkedveltebb oligarchája, legtehetségesebb gázszerelője pl. felvásárolta az összes vidéki helyi rádiót és megszerezte a megyei lapok döntő többségét is. De ehhez hasonlóan a Közbeszerzési Hatóság is rendszerint gond nélkül tudomásul veszi, ha egy közbeszerzésen a hatalomhoz közel álló oligarcha cége úgy szerez meg egy közbeszerzést, hogy messze nem a legjobb ajánlatot adja, sőt gyakran az eredetileg meghirdetett összegnél jóval magasabb összegért vállalja csak el a teljesítést. Ezzel el is értünk a rendszer éltető eleméhez, a korrupcióhoz, amit még a kormányzat legkedvesebb alapítványának, a Századvégnek az egykori vezetője is elismert.

A korrupcióval szemben – amennyiben valószínűsíthető vagy akár tudható is, hogy az a Fideszhez vagy a kormányzó párthoz közel álló személyhez köthető – a hatalom nem lép fel, hiszen ennek révén lehet megtartani az oligarchákat, amelyeknek jó része egy igazi piacgazdaságban nem tudna a cégeivel érvényesülni. A korrupció tartja egyben az egész rendszert, hiszen ennek hasznából részesülnek a vezetők, az oligarchák és az őket kiszolgálók. Ezekben az ügyekben a rendőrség vagy el sem kezdi a nyomozást, vagy egy látszat nyomozás után zárja le az ügyet. Ha esetleg ilyen ügy el is kerül az ügyészséghez, akkor viszont a volt Fideszes legfőbb ügyész által vezetett ügyészségnél hal el az ügy és szűnik meg az eljárás. A kormány nem véletlenül nem akarja, hogy az ország csatlakozzon az Európai Ügyészséghez, melynek igazi oka nem az, hogy az Európai Ügyészség szakmailag gyenge, nem megfelelő színvonalú (mint ahogy azt a kormányzati kommunikáció harsogja), hanem az, hogy akkor ezeket az ügyeket nem lehetne elaltatni. Ha netán még is eljutna ilyen ügy a bíróságra, akkor pedig még mindig ott van az a lehetőség, hogy megfelelő szignálás révén politikailag megbízható bíróhoz kerüljön az ügy. Nem véletlenül történt a bírák kényszernyugdíjaztatása, valamint az Országos Bírósági Hivatal élére egy Fideszes EP képviselő nejének megválasztása, amely révén lehetővé vált, hogy a szignálást végző bírósági vezetők székébe megbízható kádereket ültethessenek.

A független bíráskodás elleni legújabb támadás az új közigazgatási bírósági rendszer felállítása. A hatalom a számára kényes - mint a tüntetések, sztrájkok tárgyában, a választási vagy a közérdekű adatok kiadásával kapcsolatos - ügyek bírósági vizsgálatát nem szeretné független bírákra hagyni, ezért is alakította ki az új közigazgatási bírósági rendszert, amelynek bíráit az igazságügyminiszter nevezi ki (lehetőleg a központi közigazgatás vezető káderei közül, akiknek a kiválasztásában – ahogy korábban már említettük – a legfőbb szempont a politikai lojalitás volt).

A 2010 óta hatalmon lévő politikai erők a szavazógéppé degradált parlament által elfogadott törvényekkel nem csak a teljes állami intézményrendszert (beleértve a kormánytól független, a fékek és ellensúlyok rendszerét képező intézményeket is) foglalták el, hanem a hatalmuk megtartása érdekében csorbították az alapvető szabadságjogokat is. A sajtószabadság megkurtításáról már szóltunk, de emellett korlátozták a sztrájkjogot, csökkentették a szakszervezeti jogosultságokat, szigorítottak az egyházalapítás, a népszavazás, valamint a gyülekezési jog gyakorlásának feltételein is, továbbá szétverték és meggyengítették az ombudsmani rendszert.

Fittyet hányva a magántulajdon szentségére, fenyegetéssel és félrevezetéssel államosították a magánnyugdíjpénztári tagok megtakarításait, és a „fülkeforradalmi” jogalkotás keretében még olyan általános, több ezeréves alapjogelv is figyelmen kívül hagyásra került, mint a visszamenőleges hatályú, hátrányról rendelkező jogalkotás tilalma is.

Végezetül a választásra vonatkozó új szabályozással, a választáson való indulás feltételeinek szigorításával, az egyfordulós választással, a választási körzetek határainak maguknak kedvező átszabásával, a győztesnek is járó kompenzációs szavazatokkal is a jelenlegi hatalom célja a hatalomban maradás - bármi áron. A „bármi ár” pedig azt jelenti, hogy a kormány annyi közpénzt használ fel pártpolitikai kampány célokra, amennyit nem szégyell (a szégyenlőség viszont nem jellemző a mostani kormányra). Ráadásul az anyagi fölény mellett a kormánypártokat segítik a már említett sajtó és média, valamint a plakáthirdetési viszonyok is, aminek eredményeként a választópolgárok választási üzenetekkel való elérése terén is óriási fölénye van a kormánypártoknak. Ezért is jelenthető ki teljesen megalapozottan, hogy 2010 óta a magyar választások bár szabadok voltak, de nem tisztességesek!

Az előzőekben ismertetett tények, állítások egyértelműen igazolják, hogy a 2010-ben hatalomra került és azóta is hatalmat gyakorló Fidesz mindent megtett és megtesz a hatalom kizárólagos birtoklása érdekében, a hatalmának bebetonozására. Bármennyire is az ilyen tevékenység - még a Fidesz által egyoldalúan elfogadott Alaptörvény szerint is - alkotmányellenes tevékenység, amivel szemben mindenkinek joga és kötelessége (különösen az Alkotmánybíróságnak, amely az alkotmányosság legfőbb őre) is lenne fellépni, a Fidesz azzal, hogy leépítette a jogállamot, szétverte a fékek és ellensúlyok rendszerét, és egy látszatdemokráciát épített ki, megállapítható, hogy mára már kizárólagosan birtokolja a hatalmat, amit arra használ fel, hogy lehetőleg még nagyon hosszú ideig a hatalomból leválthatatlan legyen.

Az ismertetett okok miatt Magyarország már nem alkotmányos demokrácia, nem jogállam.