Hazánk az oktatást tekintve éppen visszafelé halad azon az úton, amelyen a sikeres országok létrehozzák a 21. században a társadalom igényeit kielégíteni tudó oktatási rendszerüket. A mindent meghatározó változások elől nem lehet elbújni: vagy lesz Magyarországnak eredményes tanulást, versenyképes tudást biztosító alap-, középfokú és felsőoktatása, vagy végképp lemaradunk, nem csak az oktatásban, hanem a gazdasági versenyben, és az életminőséget tekintve is. 

Magyarországon a 2018-as parlamenti választásokhoz úgy értünk el, hogy csökken azoknak a 16-18 éves fiataloknak az aránya, akik még iskolába járnak, ez érvényes a megfelelő korosztályból a felsőoktatásban tanulókra is, nő viszont a korai iskolaelhagyók aránya. A nemzetközi tudásszintmérések súlyos problémákat jeleznek az oktatás minőségével kapcsolatban. Kimutatható, hogy évről évre nagyobb az esélyegyenlőtlenség mértéke az iskolában, a szegények, a romák diszkriminációja, valamint elkülönítésük fokozódik. A köznevelés és a felsőoktatás intézményeiben a pedagógusok egyre kevésbé érezhetik úgy, hogy valódi értelmiségiként végezhetnek alkotó tevékenységet. 

A mindent eluraló központosítás gyakorlatilag megszűntette a szakmai autonómiát, a közoktatásban az intézményeket felülről jövő döntések kivitelező szerveivé alacsonyította, elvette jogi személyiségüket, gazdálkodási lehetőségüket és minden fontosabb helyi döntési jogosultságukat. A rendszerváltás utáni fejlődés egyik jelentős vívmányát, az oktatási intézmények fenntartásában és irányításában az önkormányzatiság elvének érvényesülését kiiktatta a rendszerből.

A szakképzés romokban hever. A meghozott döntések azt eredményezték, hogy ma Magyarországon egy leendő szakmunkás az iskolában nem szerezheti meg a munkaerő piacon jól hasznosuló általános műveltséget, nem tud idegen nyelven kommunikálni, nem ért eléggé a digitális világ eszközeihez.
 

A jelenleg működő oktatásirányítás, az oktatáspolitika tovább rontotta az oktatással kapcsolatos döntésekben való társadalmi részvétel 2010 előtt sem túl jól működő rendszerét. Csak a készülő jogszabályok szövegtervezeteinek véleményezéséről lehet szó, ám a megfontolt, de kritikus észrevételek figyelembe vételére példát sem lehet mondani. A szakmai előkészítés, ha van egyáltalán (számos esetben a döntések színvonala alapján ez megkérdőjelezhető) csak a politikusok akaratának „szakmai” megerősítését szolgálja, alternatív szakmai elképzelések megfontolására remény sincs. Általában is igaz, hogy a döntések nem épülnek érdemi, az érintettek széles körének részvételével zajló vitákra.
 

Európában, illetve az OECD országai körében az oktatásukra a legkevesebbet költő országok között vagyunk. Magyarországon az igazán tehetséges, alkotó tevékenységeket bátran vállaló fiatalok messze elkerülik a pedagógus pályát. Persze az igazán tehetségesek már külföldi iskolákban, egyetemeken tanulnak, ami a jelenlegi oktatáspolitikának is élő kritikája. A csak a 2008. évi relatív kereseti pozíciókat visszaállító, de érdemi változtatásra alkalmatlan pedagógus fizetésemelés nem oldotta meg a problémákat, azonban arra jó volt, hogy a béremelés tényének naponta való kormányzati ismételgetése a társadalom egy részét ismét a pedagógusok ellen hangolja. Eközben a munkaterhek jelentős mértékben nőttek, együtt az adminisztrációval, a pedagógusminősítés értelmetlen, túldimenzionált rendszerével.
 

Magyarország adatai az esélyegyenlőtlenség mértékével, valamint az iskolai szelekcióval kapcsolatban szélsőségesek. Nem túlzás a szegények, a romák, a kistelepüléseken élők, a fogyatékkal küzdők, és más csoportok durva diszkriminálásáról beszélni. Ha nem leszünk képesek ezt a helyzetet viszonylag nagy léptékben megváltoztatni, akkor szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy nagyon széles társadalmi csoportok tehetségessé válni képes gyermekei nem tudnak kiemelkedni. Ez nem pusztán a közvetlenül érintett gyermekek, családok nagy problémája, hanem az egész társadalom fejlődésének egyik legfontosabb alapkérdése. A mai működés elnyomja a magyar adottság- és tehetségpotenciál egy jelentős részét.
 

A jelenlegi hatalom oktatás területén produkált visszafelé száguldását meg kell állítani, a haladási irányt határozottan az ellenkezőjére kell fordítani. Hosszan papolhatunk 21. századi készségekről, tudástársadalomról, egész életen át tartó tanulásról, az arra való felkészítésről, versenyképes tudásról, és persze még igazunk is van. Valóban óriási kihívások előtt áll a magyar oktatás, megoldandó feladat van bőven. A jól ismert és elfogadott elvek állandó ismételgetése mellett azonban arra van elsősorban szükség, hogy az oktatás intézményei és bennük a pedagógusok visszakapják minimum azt az önállóságot, amellyel 2010-ig rendelkeztek. De ha lehet, még előrébb kell lépni e téren. Csak az óvodák, az iskolák, az egyetemek, a főiskolák és bennük a pedagógusok és helyi vezetőik tudják megállítani az ámokfutást. Ha egy okos oktatáspolitikai irányítás megbízik a „terepen dolgozókban”, ha ellátja igazi feladatát, vagyis kézi vezérlés helyett feltételeket teremt, sokszínű fejlesztést és kutatást támogat, működtet egy valóban demokratikus, az érintetteket széles körben és érdemi módon a döntésekbe bevonó egyeztetési rendszert.
 

A szabályozás legyen sokkal „levegősebb”, ne egy központban dőljön el mit, mikor és hogyan tanítunk! Akinek gyermeke van, az tudja, hogy csemetéje teljes mértékben egyedi, külön világ, csak őrá jellemző tulajdonságokkal, tehetségekkel. Ezt szülőként még az oktatáspolitikusok is tudják, ám amikor a döntéseiket hozzák, legalábbis a mostaniak, tökéletesen elfelejtik. Mindenkire ugyanolyan, ugyanakkora zubbonyt akarnak ráerőltetni, ugyanazt a megtanulhatatlan mennyiségű tananyagot, ugyanazt a világlátást. Egy sokkal „levegősebb” szabályozás, egy tudatos önmérséklet óriási energiákat szabadítana fel a „végeken”, és lépni tudnánk a minden gyermekhez igazodni tudó, személyes fejlesztést biztosító oktatás felé. Ma, a jelentős túlterhelés miatt, a pedagógusok fáradtsága miatt, az alkotó energiák kibontakozásának lehetetlensége miatt a gyerekek, a fiatalok is rosszul érzik magukat az intézményeinkben. Naponta átélik, hogy értelmetlen munkára kényszerítik őket frusztrált, agyonhajszolt „őreik”. Ennyire telik tőlünk? Ezt akartuk és akarjuk a gyermekeinknek adni?

A jelenlegi oktatáspolitika föld színéről való eltörlése csak az egyik, bár kétségtelenül a sürgetőbb feladat. Ha sikerülne, azonnal szembe kellene néznünk még ennél is nagyobb feladatokkal. A világban egyre többet beszélnek az iskola válságáról. Az oktatás számos megszokott formája, intézménye, mint a tantárgyak, a tanórák, az életkori csoportok, osztályok, a hagyományos módszerek, az elavult eszközök, az értékelés már-már tragikomikus folyamatai, az egész, merev iskolában való gondolkodás megkérdőjeleződik. Egy egészen új iskola lehetséges formáin és tevékenységein kellene már régóta gondolkodnunk. Még nem tehetjük igazán, mert előbb létre kell hozni azokat a nyugodt, építő munkához szükséges állapotokat, amelyek ma egyáltalán nem jellemzők az oktatásra. Ezért is kell, hogy 2018 áprilisában is mindenki részt vegyen, vagy legalábbis a lehető legtöbben részt vegyünk a választáson. Biztosítsuk a feltételét annak, hogy gyermekeink reményteli jövőben bízhassanak!