Sajtó- és médiaszabadság

Németh Péter

A hazai sajtó kilencven százaléka nem nevezhető sem nemzetinek, sem, ha úgy tetszik szabadnak : a kormány akaratát tükrözi vissza, az ő kezéből eszik, voltaképpen ő a tulajdonos.

Van-e ma Magyarországon sajtószabadság? Kormánypárti politikusok, és a hozzájuk rendelt újságírók közkeletű állítása ezzel kapcsolatban az, hogy persze: Magyarországon teljes a sajtó szabadsága, hisz minden kritika megjelenhet, az írásokat nem cenzúrázza senki, bárki szabadon alapíthat tévét, rádiót, újságot, és abban azt mond el a kormányról is, amit akar. És tényleg így van, senki nem áll útjába az ilyen törekvéseknek.

Csakhogy a szabadság nem pusztán ebből áll, különösen nem, ha az állam, vagy az állam által delegált látszólagos tulajdonosok lépnek be a piacra. Ez esetben ugyanis azonnal felborul az egyensúly, a közpénzekkel kitömött kvázi tulajdonosok olyan aránytalanságot alakítanak ki, amelyben egyfajta vélemény válik dominánssá, a többi szereplő véleménye, hangja marginalizálódik; egyszerűen versenyképtelenné válnak. Nem pusztán azzal, hogy a forrásaik sokkal kevesebb lehetőséget biztosítanak számukra, miáltal a hírversenyben, vagy a tényfeltárásban, másként tehát az őrkutya szerepben eleve gyengébb teljesítményre képesek, mint arra szükség volna, hanem mert az információhoz való hozzáférésben, a terjesztésben, a tartalmi sokszínűségben színvonal alattit nyújtanak.

Ma Magyarországon a média mintegy kilencven százaléka egyértelműen a kormány befolyása alatt áll, de a látszólag független, vagy ellenzéki sajtó egy része is kormányzati köldökzsinóron keresztül létezik. Lényegében megszűnt a közszolgálat; sem az állami televízió, sem a rádió nem nevezhető közszolgálatinak, de még a Magyar Távirati Iroda sem. Ezeken a helyeken a híreket megszűrik, manipulálják, és mindenkor az orbáni hatalom akaratának megfelelően tálalják, vagy hallgatják el. A közpénzből működtetett televízió megszállta a sportversenyeket is, a fontosabb, nézettebb eseményeket monopolizálta, hogy a közvetítések szünetében kormányzati propagandával, vagy hirdetésekkel befolyásolja a nézőket. Az állami rádió olykor a miniszterelnök házi adójaként működik, valahova a margóra sodorva a politikai ellenzék tagjait. A politikai műsorokat programba iktató további országos csatornák közül az Echo tv a kormányfő földijének, a sokszoros milliárdossá tett Mészáros Lőrinc kezébe került, vele szemben a Hír tv és az ATV sorakozik fel, az előbbi mindenféle állami hirdetés nélkül.

A nyomtatott sajtó nagy áttörését hozta 2017; az összes vidéki napilap a kormány befolyása alá került, és ha ez hozzátesszük, hogy 2016 végén a Népszabadságot kiirtották a piacról, miáltal a Népszava a maga 20 ezer környéki eladott példányszámával lett a legnagyobb országos terjesztésű napilap, lehet némi fogalmunk arról, hogy az ennél nagyobb számban eladott helyi lapok, miért voltak olyan fontosak a végrehajtó hatalomnak. Vidéken jószerivel alig hall más hangot az állampolgár, mint a kormányét, kiváltképp ha ehhez hozzátesszük: ma nincs már olyan kereskedelmi rádió, amely országos lefedettségű lenne, illetve a Vajna birtokába került Rádió1-en keresztül mégiscsak: a TV2 tulajdonosa sorban vásárolja fel és kapcsolja be hálózatába a vidéki stúdiókat, ügyesen kijátszva a törvény betűjét, de főként a szellemét, látszólag helyi frekvenciát működtetve, de valójában országossá duzzasztva, MTI híreket használva.

A most húszéves TV2 kereskedelmi csatorna vállal mindenféle nemtelen szerepet, annak érdekében, hogy lejárassa az ellenzéket és támogassa a kormánypártot. Jó okkal teszi: ha Vajna magára maradna temérdek hitellel, amit a vásárláshoz biztosítottak neki, és a képernyőről eltűnnének az állami hirdetések, szinte azonnal csődbe jutna. A TV2-vel szemben jelent némi ellensúlyt az RTL Klub; egy újabb kétharmados Orbán-győzelem esetén aligha maradna érintetlenül. Gondoljunk csak a miniszterelnök többször is elhangzott kijelentésére, miszerint a médiát is nemzetivé kell tenni, vajon mi következik ebből. E pillanatban ugyanis jószerivel már minden magyar kézben van, az RTL Klub viszont továbbra is német tulajdonban. Ezek alapján viszont megkockáztatható, hogy Orbán az RTL Klub jövőjét jövendölte meg; azt is szeretné valamelyik kötélbarátja kezében látni. (Simicskától hallhattunk is erre vonatkozó utalást.)

Orbán, saját internetes alulképzettsége okán, meglehetősen szabadon hagyta a világhálót, egészen mostanáig. De itt is bekövetkezett a változás: egyre nagyobb teret hódit itt is a kormányzat, sokkal nagyobb pénzt mozgatva meg, mint a vetélytársak. Az Origo bekebelezése után a bulvár-politika öszvér portálok létrehozása volt napirenden, folyamatosan növelve a szerepüket a kormányzati propagandában, elsősorban a menekült témában.

Összességében tehát, bár Orbán nemzeti, vagy magyar médiatulajdon szükségességéről beszél, amit mond az nem más, mint retorikai fogás. A hazai sajtó kilencven százaléka nem nevezhető sem nemzetiinek, sem, ha úgy tetszik magyarnak: a kormány akaratát tükrözi vissza, az ő kezéből eszik, voltaképpen ő a tulajdonos. Ez a fék, vagy ellensúly egyáltalán nem működik, egyszerű propagandaeszközzé silányult, semmilyen módon nem szolgálja a demokratikus rendszer működését. Ha tehát igaznak véljük az első állításunkat, azt tudniillik, hogy a Fidesz szisztematikusan számolta fel a fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor a következtetésnek is igaznak kell lennie: ezek nélkül nem létezik demokrácia. Az újabb következtetés pedig nem lehet más, mint annak megállapítása: ma Magyarországon nincs demokrácia.